„A nemzeti háborúk (…) a legfélelmetesebbek. (…) Egy egész nemzet ilyen spontán mozgalma ritka látvány, és ha van is benne bizonyos nagyság és nemesség, amely csodálatunkat váltja ki, következményei annyira rettenetesek, hogy az emberiség érdekében inkább azt kívánja az ember, hogy soha ne lehessen tanúja.” – írja Antoine Henry Jomini.
Egy hadtudós és katonai gondolkodó szavai ezek, amelyeket közel sem azért írt le, mert etikai megfontolások vezérelték. Így látta a háborút, igen érzékenyen reagálva az emberre és az emberiségre gyakorolt hatásira, szemben Carl von Clausewitz-cel, a világ talán legismertebb és ugyancsak ebben a korban élt katonai teoretikusával, aki a háborút elsősorban önmagában vizsgálta. A következő néhány gondolatban Jomini szemléletmódját törekszem átvenni, amikor a háborúról és a fegyverekről nem kifejezetten katonai, szakmai kérdésként kívánok írni. Mind a háború, mind annak eszközrendszere, a haditechnika rendkívül összetett kérdés, semmiféle teljességet az alábbiaktól nem érdemes várni. Azt viszont igyekszem felvállalni, hogy mindkét vizsgálati témát illetően egy vezérfonalként jelen lesznek etikai megfontolások, kérdések, dilemmák.
Bármennyire rövid ez az írás, még a bevezetőben szeretnék érvelni a megközelítés mellett. Kevesen vonják kétségbe, hogy a katona, s kiváltképp a tiszt, teljes valójában és közvetlenül társadalomalkotó tényező. Több mint negyed évszázaddal a rendszerváltás után egyre fontosabbá válik számunkra, hogy milyen értékek implikálódnak a katonai cselekményekben, végső esetként a háborúban, a hadvezetés, a hivatásos katona részéről? Érdemes átgondolni, hogyan is áll a katonai értékek ügye a nemzeti érdekek védelmén túl, nemzetközi környezetben. Magyarország európai pozíciója ugyanis a kiképzett katonát, s a végzett katonatisztet azonnal szövetségi/nemzetközi erőtérbe is helyezi.